A termő szőlő éves munkái közül a termés egészsége és minősége szempontjából az egyik legmeghatározóbb munkaművelet a zöldmunka, és ezen belül is a lombozat kordában tartása és elosztása a támrendszeren, amit hajtásválogatással, hajtásfésüléssel, csonkázással és hónaljazással (amit tévesen kocsozásnak is neveznek) szoktak megoldani. Jelen írásomban ez utóbbiról szeretnék néhány gondolatot megosztani.

 A szőlőnövény leveleinek hónaljában kialakuló nyári hajtórügyek a nyár folyamán rendszerint kihajtanak, amiből másod-, esetleg harmadrendű hajtások fejlődnek, amit hónaljhajtásnak nevezünk. Növekedésük mértékére számos tényező hat, többek közt a termőhelyi adottságok, az évjárat, a tőke erőnléte, a fajta, a főhajtás helyzete, valamint a metszés és a zöldmunkák kivitelezése. Szembetűnő a hónaljhajtások erős fejlődése az buja növekedésű, alulterhelt ültetvényekben, a korán, erősen csonkázott szőlőkben, továbbá azoknál a művelésmódoknál, ahol a főhajtások lehajló, lecsüngő helyzetűek.

Régebbi szakkönyvek, szakcikkek szerzői a hónaljhajtásokat a főhajtások parazitáinak tartották, s azt javasolták, hogy ezeket a „szipolyozó és teljesen fölösleges hajtásokat” idejében távolítsuk el a tőkékről. Mára már túlléptünk ezen az állásponton, de ez nem jelenti azt, hogy elődeink annak idején tévedtek volna. Az ellentmondás hátterében az áll, hogy a hónaljhajtások fejlődésükhöz kezdetben igen sok vizet és tápanyagot használnak fel és leveleik csak később érik el azt a mérettartományt, amikor a cukortermelésben már aktívan közreműködnek. Ezen kívül, kezeletlenül az összekuszálódó hónaljhajtások a szőlőtőke lombozatának jelentős önárnyékolását idézik elő, kedvezőtlenné teszik a lombozat mikroklímáját, és célfelületet nyújtanak a kórokozóknak, kártevőknek (pl. peronoszpórának, levélatkáknak). A hónaljhajtások szakszerű eltávolításával a tőke szellősebbé tehető, a főhajtások levelei lassabban öregednek, hosszabban megtartják teljesítőképességüket, s a korlátozott lombfelületű tőke jobban elviseli az aszályos időszakokat is. Viszont a túlzott lombvesztés, a kisebb árnyékoló hatás miatt, a hirtelen napra kerülő fürtök napperzselését idézheti elő.

 A középmagas- és a magaskordon művelésű szőlőkben többnyire kívánatosnak tartjuk a másodrendű hajtások jelenlétét, mivel a hónaljhajtások alsó leveleik kifejlődése után jelentős mértékben hozzájárulnak a tőke szénhidrát termeléséhez. Levélzetük fotoszintetikus aktivitása a nyár végi-őszi időszakban többszörösen felülmúlja a főhajtásokét. Az oldalhajtások által megtermelt asszimiláták nagy része a főhajtások fürtjeibe kerül, amivel nemcsak a termés minőségét javíthatják, de elősegítik a téli rügyek virágzatkezdeményeinek a kifejlődését, a tartalék tápanyagok képződését, és javítják a vesszők beérését is. A zöldmunkák szakszerű mértéke és időzítése az eredmény szempontjából meghatározó jelentőségű, mivel erős növekedésű szőlőben a nagymértékű csonkázás és a hónaljhajtások teljes eltávolítása a téli rügyek idő előtti kihajtását is eredményezheti, ezért a fürtzóna fölött csupán ritkítjuk és bekurtítjuk a meghagyott hónaljhajtásokat. Az alábbi ábra szemlélteti a hónaljhajtások optimális elhelyezkedését szőlő éves hajtásán.

Amint az ábra is mutatja, a fürtzónában képződött hónaljhajtások tőből való eltávolításra kerülnek, míg fentebb a jobb fotoszintézis érdekében és a napperzselés elleni védelemből is ajánlott meghagyni bekurtítva a hónaljhajtások egy részét. A kezelés jótékony hatása hűvös, csapadékos évjáratokban, valamint rövid ízközű, hónaljhajtások képzésére hajlamos fajták (pl. Tramini) esetén még szembetűnőbb. A másodrendű hajtások nyár eleji teljes eltávolítása abban az esetben javasolható, ha elegendő nagyságú lombfelület áll rendelkezésre, s ha az oldalhajtások kifejlődése túlságosan zsúfolt lombfalat idézne elő. Később viszont célszerű a lombfal felső felén meghagyni a hónaljhajtások egy részét, ami segíti az éréskori cukortermelést, és így akár 2 százalékkal is emelkedhet a must cukortartalma.

A széles sorközű, lombsátras ültetvényekben a hónaljhajtások egyedi kezelésére általában nincs lehetőség. Itt legfeljebb a túlságosan kiálló, a fürtzónát beárnyékoló (első- és másodrendű) hajtásokat csonkázzuk vissza.

Barkaszi Ferenc

Agrármérnök, falugazdász-szaktanácsadó